Rengeteg szerepünk van, ahol előállhat a helyzet: Jó szándékkal ugyan, de átcsaphat fontoskodásba a gondoskodásunk.

Szülőként, amíg kicsik a gyerekeink sokkal több gondolkodást igényelnek. Szerencsére ahogy kiskamaszodnak, maguk jelzik, ha már sok(k) nekik a szülői gondoskodás és szeretnének tovább önállósodni. „Anya, már ne készítsd ki a ruhám, hadd válasszam én ki!” kezdik a lányok már az oviban.  „Apa, már ne kísérj be a suli kapujához, elég, ha elbúcsúzunk az utca sarkán.” mondják a fiúk is már az alsó tagozat vége felé közeledve. És így megy tovább a folyamat, egyre kevesebb dologban kérik a segítségünket és élik meg fontoskodásnak, ha csak rákérdezünk valamire („Ugye ebédeltél, ugye felkészültél a vizsgádra…”) vagy ha felajánljuk a segítségünket. („Elhozzalak? Elintézzem?”)

Gyerekként az idő skálán természetesen fordított a helyzet. Vannak szülők, akik jelzik a gyereküknek, hogy már nyugdíjasként nem bírják a kertet, vagy elintézni a bank ügyeket és mernek segítséget kérni, de itt is vigyáznunk kell a szüleink érzéseire nehogy túltoljuk és mindent meg akarjunk helyettük csinálni, hiszen ahogy a kiskamaszoknak kell a sikerélmény, az idősödő szülők (legtöbbje) esetén sem szeretnének minket kihasználni, tehetetlennek érezni magukat. Lehet, hogy mi már fontoskodásnak élnénk meg, ha felhívnánk az orvost érdeklődni a műtét után a státuszról, de ez a szülőnek minimális igénye.

Házastársként talán kevésbé köthető az idő horizonthoz a támogatás igényének mértéke. Egy felnőtt-felnőtt kapcsolatban (a TA terminológiát használva) a normális esetekben mindkét fél jól meg tudja fogalmazni, ki tudja fejezni támogatási igényét. Látnak számukra jó és rossz példákat és az alapján is tudnak dönteni ők hogyan szeretnék csinálni. Találkoztam olyan női és férfi felsővezetővel is, aki úgy élte meg, hogy házastársa az ő karrierjéért áldozta fel a sajátját, ezért amikor elérkezettnek látta az időt azt gondolta azzal tesz a legjobbat, ha ő kezd állást keresni a saját kapcsolatrendszerében a társának és ezzel teljesen lerombolta a másik önbizalmát, hitét abban, hogy maga is talál állást segítség nélkül.

Coachként talán még nehezebb a dolgunk megtalálni a megfelelő arányt, egyensúlyt és nem átesni a ló túloldalára. Vékony a jég, már csak azért is, mert a coachi támogatás nem olyan tradicionális, több millió évre visszatekintő kapcsolat, mint a szülő-gyerek, vagy a házastársi. Nem látunk bele más coaching folyamatokba, nem tudjuk mások hogyan csinálják és hogy az nekünk milyen lenne. Ezért csak a sok próbálkozás, megtapasztalás lesz az, ami útba igazít.

Függ a coacheetól, hogy Ő mit vár el általában a coachától. Ezt érdemes már a folyamat elején tisztázni, milyen elvárásokkal érkezik a folyamatba. Van olyan, aki tanácsadóként tekint ránk, van, akit irritál a saját korábbi megoldásaink vagy épp ügyfeleink megoldásainak megosztása.

Függ a helyzettől. Mert lehet, hogy az elején azt gondolta és artikulálta, hogy valódi, igazi coachingot akar, ahol a coach belőle hozza ki a legtöbbet kérdéseivel, de a folyamat során elérnek egy olyan élethelyzethez, ahol többre, másra van szüksége. Helyzetfüggő tehát az is, hogy mikor éli meg ugyanaz az ügyfél ugyanazzal a coach-csal azt, hogy ez még gondoskodás, vagy ez már fontoskodás.

Függ a coach magabiztosságától is. Mennyire hisz magában, az ügyfelében, a folyamatban. A tapasztalatok alapján a kezdő coachok hamarabb csúsznak át a fontoskodás állapotába. Gyakoribb az, hogy két coaching ülés között is érdeklődnek az ügyfél státuszáról, vagy besegítenek, sőt elvégzik a coachee helyett a házi feladatot.

Emlékszem pályám elején nekem is volt olyan eseten, hogy egy kezdő projektmenedzsernek azzal próbáltam segíteni, hogy én magam készítettem el a projekt ütemtervét. Most már tudom, hogy hiba volt. Vigyáznunk kell arra, hogyha konkrétan kér is az ügyfél, hogy valamit tegyünk meg helyette (pl mi beszéljünk a főnökével a fizetés emeléséről vagy rotálásáról) mi az amilyen reakciónk után jó szívvel tudunk 5 év múlva is a tükörbe nézni.

Tehát minden szerepünkben, helyzetünkben vékony a jég a gondoskodás és a fontoskodás között és lehet, hogy a szándékunk a legtisztább, mégis ezúton is arra buzdítunk minden kedves olvasót, hogy inkább kérdezzen, mint, hogy feltételezés alapján cselekedjen és ezzel esetleg megbántsa gyermekét, szülőjét, házastársát, esetleg coacheeját.

Szerzők: Komócsin Laura PCC, Benedek Nikoletta