Amikor potyavendég voltam a Nobel- díjátadón
Másodkézből is jó szívből örülni!
Írta: Rácz Zsuzsa
Amikor még azt hittem, sosem szűnik többé az anya, nézz ide, figyelj, aja, jeje, aja – sosem fogok többé csukott ajtónál pisilni, sosem fogok többé végigaludni egyetlen éjszakát sem… Akkor mindennél jobban vágytam rá, hogy pár napot, napocskát magamban tölthessek.
Mikor a Kisebbik is 3 éves lett, egy barátnőmmel, elhatároztam: elugrom pár napra Stockholmba, karácsony előtt. Nagymama, férj, felkészítve, tennivalók listája, lista vészhelyzet esetére, lista a bűntudatomra.
Milyen anya az ilyen, aki megenged magának pár napot egyesegyedül?! Anyaságom hetedik évében jártam akkor, először indultam magamban bárhová, a saját kedvemért. A saját ép eszemért. A kisgyerekes lét 0/24-es szolgálata, a munkám mellett töltődni lehetetlen volt. Ráadásul akkoriban kezdtem bele egy hatalmas projektbe, Aranyanyu díj, az oktatásban és az egészségügyben dolgozó hős nőknek hoztuk létre. A kétévesek is tudják, hogy egy induló projektbe rengeteg munkát kell fektetni- de az induláskor, bár még nem tudtam, az én Kisebbikem már a hasamban várta a startot. Röviden, kivoltam, mint egy nyomtató ló, hajtás- pajtás éjjel nappal.
Te akartad, te szülted őket, bírd ki!- mondtam magamnak minden nap, csináltam is: ám 7 év után vettem egy nagy levegőt és egy repjegyet. December közepe: a svéd fővárosban rénszarvasok parádéznak az utcákon színes égőkkel agancsaikon, a boltok, terek, utcák karácsonyi pompában. Egész nap talpaltam, minden filléres bizbaszt megvettem a gyerekeinkek és sóhajtoztam, ó, jaj!
De jó egy kicsit nélkületek! Aztán végre azt tettem, amire évek óta a legjobban vágytam: hadd feküdjek a kanapén, kettesben a csokiskexel, hadd kapcsolgassam a tévét. Ne szóljon hozzám senki.
És eljött az én időm: este hatkor bekuckóztam a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Együltő helyemben végig fogok nézni egy filmet, fogadkoztam. Kapcsoltam ide, oda, svéd híradó, svéd sorozat, semmi. És akkor egyszercsak rábukkantam: hát ez meg mi? Csak nem?! Létezik? A Nobel- díjátadó majd a bankett karácsony előtt, a stockholmi városházán zajlik. A királynő, államfők, királyok, hercegek és persze az ünnepeltek részvételével. Alig hittem a szerencsémnek: élő, egyenes közvetítésben nézhetem végig! Hát még, amikor rájöttem, mert megnéztem a város térképén: a lakás, amit béreltem, négyszáz méterre volt a helyszínétől! Mintha magam is ott lennék! De én lehetek pizsiben, szűk csini és magassarkú nélkül. A közvetítés órákon át tartott. Beszédek, méltatások, a díjazottak könnyek között elmondott köszönetnyilvánításai. Kézfogás a svéd királynővel, a királlyal, a menü ismertetése, a pincérek káprázatos koreográfiája.
Közel négy órán át néztem, talán egyszer álltam fel a tévé elől. Amikor részt vehettem potyavendégként a Nobel- díjátadón, megértettem, amit addig nem, mert időm sem volt felfogni: mit jelent egy embernek egy élet munkájáért elismerést kapni. Pedig svédül ment a közvetítés, egy árva szót sem értettem belőle. Mégis úgy zokogtam együtt a díjazottakkal, mintha én magam kaptam volna díjat.
Részese lettem az eufóriának: érdemes, sosem szabad feladni!
És az idei Nobel- díjátadón ott fog ülni Karikó Katalin professzor! A világ tán legexkluzívabb klubjának tagjaként: a Nobel 102 éves történelmében alig 60 nő kapta meg a díjat. Közel ezer férfi van a klubban: köztük is lesz idén magyar, Krausz Ferenc. Kívánom, hogy egyszer (de inkább többször!) mindenkinek adasson meg, hogy valaki végre azt mondja: köszönjük mindazt, amit értünk tettél.
Most hadd legyek én, mint egy karácsonyi angyal, aki ezt mondja Neked, kedves olvasó.
Mert Te is, mint a legtöbbünk, nagyon sokat tettél ebben az évben is: a családért, a munkádért, a boldogulásodért. Ideje néha hátradőlni, akár végignézni svédül a Nobelt! Másodkézből is érdemes szívből örülni annak, hogy nem hiába küzdöttünk, dolgoztunk annyit: sírhatunk és nevethetünk örömünkben, ahogy épp jólesik.
